109.rész

Jade

  Azt hiszem életem egyik legrosszabb napján vagyok túl. A tegnap reggeli lapok szinte gúnyosan vágták a képembe, hogy Harry megint képes volt megalázni. Sírógörcsöt kaptam attól, hogy megint hülye voltam és hittem neki. A telefon hívása tette fel az i-re a pontot. Fájt hallanom a magyarázkodását. Úgy éreztem magam, mintha arcul csapott volna mikor azt mondta: "szeret".

 - Jobban vagy? - ült le mellém Damian. Ő és Joe végig velem voltak, míg össze nem szedtem magam annyira, hogy  képes voltam újra józanul gondolkodni. Megkeményítettem magam és elhitettem mindenkivel, hogy nem érdekel amit Hazza csinált, de belül még most is fájt.

 - Most már minden rendben - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt. - Köszönöm, hogy mellettem voltatok.

 - Tudod, hogy ránk számíthatsz - nézett a szemembe - és ugye azzal is tisztában van, hogy Ő sose bántott és nem is tudná megtenni, mert szeret - célzott az öccsére.

 - Tudom - fordítottam el a fejemet. - Azt hiszem nem érdemlem meg, hogy így érezzen, azok után amit vele tettem - mondtam halkan.

 - Mindketten hibáztatok, de szerintem itt az ideje, hogy túl lépjetek ezen és tiszta lappal kezdjetek mindent - tette a kezét az alkaromra. - Adj még egy esélyt magatoknak.

 - De mi van, ha elszúrjuk, ha nem jön össze? - pislogtam rá ijedten. Egyszerűen féltem attól, hogy Joeval is az történhet, mint Harryvel.

 - Ha meg sem próbálod, sose tudod meg, hogy mi lett volna. Ha meg elpuskázzátok, akkor annak így kellett lennie - vonta meg a vállát. - Engedd, hogy bebizonyítsa mennyire szeret, téged és a lányokat is. Adj neki egy esélyt, ahogy Stylesnek is adtál - nézett rám komoran.

Nem válaszoltam, mert nem mertem semmit ígérni neki. Először magamban kellett rendbe tennem a dolgokat. Semmiképp nem akartam meggondolatlanul beleugrani egy újabb kapcsolatba.

Amíg én magamban töprengtem, Dam visszasétált a testvéréhez és halkan beszélgetni kezdtek. Tudtam, hogy mi a témájuk, így inkább fogtam magam és elindultam megkeresni a lányaimat, akik a turné kezdete óta a stábtagok kitüntető figyelmét élvezték. A félelmem, hogy mi lesz velük amíg járjuk a koncerthelyszíneket, alaptalannak bizonyult. Nagyon jól el voltak. Szinte mindenkit az ujjuk köré csavartak egy perc alatt. 

 - Nem láttad a kicsiket? - kérdeztem Billytől, aki éppen a gitárját húrozta az egyik beugróban. Kérdésemre felnézett, majd elmosolyodott.

 - Charlotte környékén keresd őket - vigyorgott rám. - Tudod, hogy elvarázsolták a csajt.

 - Vettem észre - nevettem fel. - Lassan többet vannak Lottenál, mint nálam.

 - Ne aggódj, csak addig, míg valamelyik hercegnő pelusa tele nem lesz, mert akkor úgyis lepasszolja őket valakinek - röhögött hangosan a basszusgitáros, majd folytatta az eddigi tevékenységét. 

Jókedvűen mentem tovább és mindenhová bekukucskáltam, hátha rábukkanok a szökevény lányaimra. Végül az egyik pihenő szobában találtam rájuk és a nőre. Arcomra mosoly kúszott ahogy hallgattam, hogy Charlotte mekkora átéléssel olvasta fel a kezében lévő könyvből a mesét. Hanna és Joanne tágra nyílt szemekkel, érdeklődve figyelték az előadást. Egészen addig nem fedtem fel magam, míg vége nem lett a történetnek. Viszont akkor lelkesen tapsoltam én is a kicsikkel együtt.

 - Szuper volt - vigyorogtam a nőre. - Tisztára úgy éreztem magam, mint az oviban.

 - Azt hiszem, ezt dicséretnek veszem - mosolygott rám.

 - Annak szántam. 

Beljebb léptem a szobába és a felvettem a felém nyújtózkodó Joannet. Hanna jól érezte magát Charlotte ölében. Ahogy ránéztem a lányokra, eszembe jutott, hogy kiről kapták a nevüket. Joanne Joeról, míg Hanna Harryről. A göndörre gondolva fájdalom hasított végig a belsőmben. Az eszem felfogta, hogy mit tett, de a szívem még mindig nem akarta elfogadni, hogy vége. Hiányzott. 

 - Jól vagy? - szakított ki a gondolataim közül Charlotte és tekintete elkomorulva pásztázott végig rajtam. - Megint rá gondoltál - jelentette ki. Félelmetes volt ez a csaj. Néhány nap alatt úgy kiismert, mintha évek óta mellettem lenne. - Felejtsd el! Nem érdemel meg téged! - közölte majd fintorogva szaglászni kezdett. - Ó, mond, hogy nem csináltál nekem csomagot? - nézett Hanna szemeibe, aki csak elvigyorogta magát és édes babanyelvén elmondta a véleményét a nőnek. - Anya, azt hiszem most te jössz - nyomta a másik kicsit is a kezembe.

 - Na persze, ilyenkor már visszakapom őket, mi? - nevettem el magam majd gyorsan a mi öltözőnk felé vettem az irányt. A szobába belépve egy pillanatra megtorpantam mikor majdnem bele ütköztem a bent lévő srácba. - Bocsi - sütöttem le a szemeimet szégyenlősen, mert éppen pólót cserélt és félmeztelen volt.

Gyorsan a pelenkázóhoz léptem és óvatosan letettem a lányokat.

 - Segítsek? - állt mellém Joe.

 - Adnál Joannenak enni, míg én tisztába teszem Hannát? - kérdeztem. de még mindig nem néztem rá.

 - Persze.

Fél füllel hallottam, hogy megmelegíti a bébiételt, majd leülteti a picit az etetőszékébe. Én amilyen gyorsan csak tudtam, kicseréltem Hanna pelenkáját, majd az ő kajáját is megmelegítettem. Beültettem a testvére melletti székbe és csak ezután néztem Joera. 

 - Mi van? - csattantam fel, mikor észrevettem, hogy engem néz.

 - Gyönyörű vagy - mosolyodott el. - Nagyon jól áll neked az anyaság.

 - Ö.ö..köszi, azt hiszem - zavarodtam össze egy pillanat alatt.

 - Nézd, tudom, hogy ez most nem a legjobb pillanat, de szeretném ha tudnád, hogy még mindig...

 - Ne - tettem a kezemet a szája elé. - Kérlek - pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Igazad van, ez most nem a legjobb alkalom.

 - Rendben - bólintott és belecsókolt a tenyerembe. - Én tudok várni - villantott rám egy csibészes mosolyt. Visszafordult a lányok felé és újra etetni kezdte Joannet. Melegséggel a szívemben figyeltem ahogy a kicsikkel bánt, ahogy foglalkozott velük, ahogy szerette őket. Ő volt a tökéletes apuka.